Ez a cikk nem egy cikk
Harmadszor próbálom elkezdeni ezt a cikket! Ülök a számítógép előtt, törlök és írok… Hogyan írjam le pár sorban azt, amit átéltem? Nem férnek el egy papírlapon, ez az egy biztos. Megpróbálom azonban sorba szedni a gondolataimat.
Az iskolába úgy érkeztem, hogy alig tudtam valamit róla. Csak annyit, hogy az egyik barátnőm barátnője együtt dolgozott veletek, és a legjobb tapasztalatokat szerezte. Ez elég információ volt számomra. Együttműködő partnereket kerestem udvariasan és nagy munkakedvvel ahhoz, amit csinálunk. Nem érdekeltek a létesítmények, vagy ha a papír amit kapni fogok, erősebb lesz-e – például egy nagyobb ország nemzetközi iskolájából. Olyan környezetet kerestem, ahol ihletet adhatok és kaphatok. Láthatjátok, hogy a tanítás nem az elsődleges választásom volt. Csak időben. Mert a szívemben van az első választás. Kiábrándulva attól, amit mint tanuló és mint leendő tanító, a görögországi iskolákban tapasztaltam, másképp akartam dolgozni, olyan módon, ami tetszik nekem is, de főleg a gyerekeknek. Nem az a fajta ember vagyok, aki „reálisan” látja a dolgokat. Vagy, amit reálisnak neveznek azok, akik nem mutatnak érdeklődést az iránt, amit csinálunk. Szeretek úgy gondolni az iskolára, mint egy nagy ünnepre! Kutatva ismeretek után, de főleg önmagunkat keresve. Nem úgy, mint egy szürke környezetre fáradt tanítókkal és gyerekekkel. Nos, el nem tudom mondani, mennyire szerencsés lehettem, hogy a Ti iskolátokba érkeztem. Itt láthattam, hogy vannak mások is, akik úgy gondolkodnak, mint én, ráadásul sok éves tapasztalattal a hátuk mögött. Akik nemcsak így gondolkodnak, de szünet nélkül ennek megvalósításáért dolgoznak. Sosem felejtem el azt a tanórát, amit az egyik tanítónő kolléganő tartott. Mintha valósággá váltak volna mindazok, amiket időnként a tanítás másféle megközelítéséről olvastam. Az a másfél óra annyit ért, mint egy fél iskolai tanév!
Szintén nagyon fontos volt számomra, hogy mennyire szolidáris volt a legtöbb tanár az iskolában. Nem tudom, mekkora a jelentősége ennek a szónak Magyarországon, de Görögországban főleg azok által, amiket az elmúlt évtizedben megélünk, nagy súlya van. Úgy karoltatok fel, mint a gyermeketeket, és úgy is, mint egyenrangú kollégát. Mosolyogva, egyedi ötletekkel, és megoldásokkal a felmerülő akadályokra, problémákra. Egy a sok kép közül, amit felidézek, amikor megkérdezik „És mondd csak, hogy érezted magad Budapesten?”: az, hogy ülünk az irodában és készítem elő a tananyagot. Annyira jó volt a hangulat, hogy órákat el tudtam ücsörögni ott!
Megpróbáltam nem leíró jellegű lenni, de azt hiszem, nem sikerült! Az is megfordult a fejemben, hogy ebben a cikkben talán egy kicsit formálisabban kellett volna leírnom, pontosan mit tapasztaltam és tanultam. De a „Manolisz Glezosz” iskola nem ilyesmi volt számomra. Amikor rágondolok, csak érzések törnek fel belőlem! Mint egy világítótorony, ami társként mutat utat számomra az elkövetkező szakmai utamon. Nem szeretnék azonban őszintétlen lenni. Voltak alkalmak, amikor csalódást keltettek bennem egyes emberi viselkedések és gyakorlatok. De ez a kollégáknak csak olyan kis részét érintette, amit kár lenne megjegyezni.
Végül, miután ezt a cikket önkéntelenül egy személyes levéllé sikerült változtatnom, szeretnék egy nagy köszönetet mondani! Sok szeretettel fogok rátok gondolni mindig!
A viszontlátásra!